A cikksorozatunk előző részében azzal foglalkoztunk, hogy hogyan kommunikálnak az eszközök a helyi hálózatban. Ebben a részben azt nézzük meg hogyan tudunk kitörni a helyi hálózatból, és kijutni a nagy betűs Internetre.
Ha vissza emlékezünk az előző részre, az egy hálózatban levő eszközök a hálózati kártya egyedi MAC címe alapján találják meg egymást. Ez viszont csak bizonyos méretig működik, hiszen az eszközöknek folyamatosan be kell „kiabálniuk”, hogy megtudják, ki hol van. Ez a forgalom terheli a hálózatot. Éppen ezért nagyobb rendszert érdemes több hálózatra bontani. Az így létrejött alhálózatoknak tudniuk kell kommunikálni egymással, össze kell kötnünk őket.
Erre több megoldás is létezik (például a régi IPX), de a manapság használatos megoldás az Internet Protokoll, vagy röviden IP. Ez a rövidítés ismerős lehet az IP cím fogalmáról.
Az IP cím
Nézzünk egy példát egy IP címre, ami sokaknak ismerős lehet: 192.168.1.1
Ez egy hagyományos IPv4 IP cím. Mint látható, négy részből áll, amely mindegyike 0-255 értéket vehet fel, azaz 1 byte helyen tárolható. Az egész IP cím ennek megfelelően 4 byte (vagy 32 bit) helyet foglal.
Ebből adódóan az IPv4 rendelkezik egy beépített korlátozással: maximum 232, azaz 4.294.967.296 IPv4 cím létezhet. Ezért már több mint egy évtizede elkezdték fejleszteni az IPv6 protokollt. Egy IPv6-os cím így néz ki: 2001:0db8:AC10:FE10:0000:0000:0000:0000, vagy rövid formájában 2001:db8:AC10:FE10::
Mint látható, ez radikálisan másképp néz ki. A 10-es számrendszerbeli (decimális) ábrázolás helyett itt 16-os számrendszert (hexadecimális) választottak, azaz minden egyes szám 0-9 és A-F értéket vehet fel. A cím összesen 8, 4 számjeggyel rendelkező blokkot, azaz összesen 32 számjegyet tartalmaz. A jó matekosok már ki is számolhatták, hogy ez összesen 128 bitnyi adatot jelent, az 2128 (340 szextillió) IPv6 cím létezhet. Igen, ez baromi sok.
Routing
Felmerül a teljesen jogos kérdés: “Szép és jó, hogy most már nem egy, hanem két címe van az eszközünknek, de vajon ettől miért lesz jobb?” Hogyan talál oda az adat a céleszközhöz, ha az nincs a helyi hálózaton.
Erre a válasz az úgynevezett routing, vagy magyarul a hálózati útválasztás. Egy modern hálózatban levő eszköz nem csak IP címmel, vagy adott esetben IP címekkel rendelkezik, hanem egy szabálykészlettel is, hogy melyik hálózatok merre találhatóak, azaz kinek kell küldeni a csomagot. Ha például a helyi hálózatban található a céleszköz, akkor azt közvetlenül annak az eszköznek küldjük.
Ha egy másik hálózatban található a cél, akkor jó eséllyel a routerünknek (hálózati útválasztónknak) továbbítjuk az adatcsomagot, amely aztán tudja, hogy neki hova kell tovább küldenie. Ennek a folyamatnak van egy kis trükkje. Az az eszköz, amely először összerakja a csomagot, készít egy IP csomagot, ezt pedig egy Ethernet frameben helyezi el, ami a routernek van címezve. Amikor a router ezt megkapja, kibontja belőle az IP csomagot, majd a szabálykészlet (routing tábla) alapján egy új Ethernet framet készít a következő routernek címezve. Ez a folyamat egészen addig folytatódik, amíg a csomag célba nem ér.
Hol van az IP cím?
Most már csak egy dologot kell tisztáznunk: honnan tudja a router, hogy merre van a következő ugrás (hop)? Erre két mód van: a routert vagy statikusan konfiguráljuk (tehát kézzel beállítjuk), vagy pedig dinamikus kiosztással működik. A legegyszerűbben, egy otthoni vagy irodai router esetén, a szolgáltatónk az IP címmel együtt egyetlen routing szabályt küld le (az un. DHCP protokollon keresztül): ad egy IP címet, és ezen keresztül elérhető az egész világ.
Szolgáltatók között ennél bonyolultabb a helyzet, itt egyéni, un. peering megállapodások születnek. Ezekben a megállapodásokban két szolgáltató megegyezik kölcsönös vagy egyirányú adatkicserélésről. Optimális esetben a szolgáltatónk több ilyen kapcsolattal rendelkezik, ezek között terhelést oszthat el, illetve hiba esetén átállhat az egyik kapcsolatról a másikra. Hogy ezt ne kelljen mindig kézzel konfigurálni, a szolgáltatók az rajtuk keresztül elérhető hálózatokat az un. BGP protokollon keresztül hirdetik ki, és a routerek automatikusan frissítik a saját routing tábláikat.
Hogy néz ki egy routing szabály?
Nade, hogyan is néz ki egy routing tábla bejegyzés? A teljesség igénye nélkül nézzünk meg egy példát:
1
77.74.49.75/27 via 10.103.1.15
Az első rész felírást a szakmában CIDR néven emlegetjük. Nem csak az IP címet adjuk meg, hanem azt is, hogy mekkora a hálózat. Ahogy kicsit feljebb megtárgyaltuk, egy IPv4-es IP cím 32 bites. Ebben a példában ebből 27 bit a hálózathoz tartozik, azaz ebben a hálózatban az első 27 bit mindig ugyanaz lesz, és csak az utolsó 5 bit fog változni. Magyarán ebben a hálózatban az IP címek bináris formában mindig így kezdődnek:
1
01001101.01001010.00110001.010
Ezt a kezdő sorozatot hálózati prefixnek is hívjuk. Ebből az is következik, hogy ebben a hálózatban összesen 25, azaz 32 IP cím létezhet, mivel 5 biten maximum 32 különböző szám képezhető le. Ez alapján az IP címek (bináris formában) így nézhetnek ki:
1
2
3
4
01001101.01001010.00110001.010 00000
01001101.01001010.00110001.010 00001
01001101.01001010.00110001.010 00010
...
A szabály többi része (via 10.103.1.15) pedig megadja, hogy az adott hálózat melyik routeren keresztül érhető el. Ha több ilyen szabályt készítünk, szinte tetszőlegesen szabályozhatjuk, mely adatcsomagok mely hálózati routeren, vagy hálózati kapcsolaton kerüljenek továbbításra.
Gyakorlás képpen számoljuk ki a következő, helyi hálózatban szabadon kiosztható IP tartományok lehetséges IP címeit!
- 10.0.0.0/8
- 172.16.0.0/12
- 192.168.0.0/16
Tudtad?
A legtöbb hálózaton van egy olyan router, amely az összes, más hálózatokba szánt csomagot fogadja. Ezt hívjuk alapértelmezett átjárónak, vagy angolul default gateway-nek. Ezt az alapértelmezett átjáró szabályt a legtöbb lakossági vagy irodai eszköz megkapja a szolgáltatótól, amikor IP címet kér. Ide kerül továbbításra minden olyan csomag, amire nem vonatkozik speciálisabb szabály. Ettől függetlenül a hálózaton lehetnek egyéb routerek is, amelyekre más szabályok vonatkoznak.
Ütközés kezelése
Felmerül a teljesen jogos kérdés, hogy mi történik akkor, hogy ha két ütköző szabály létezik? Például az egyik szabály 77.74.49.75/27, a másik pedig 77.74.49.75/26.
A konfliktusok kezelése a Linux kernelben például a következő szabályok szerint működik:
- Keressük meg a leghosszabb prefixű szabályt. (Ez esetben ez a /27 lesz az.)
- Ha több ilyen szabály van, nézzük meg az adminisztratív súlyozást. Ezzel előnyben részesítjük például a helyi hálózatban elérhető kapcsolatokat a routeren keresztül elérhetőekkel szemben.
- Ha még mindíg fennáll egy konfliktus, használjuk azt a kapcsolatot, ami alacsonyabb metrikával rendelkezik. (Ez egy kézzel beállítható érték.)
Természetesen ezt felül bírálhatjuk és a cél IP cím helyett hozhatunk döntéseket forrás IP cím, vagy egyéb faktorok alapján is. Ezt hívják policy routingnak, ez azonban csak speciális esetben használatos.
Nézd meg a routing tábládat!
Linuxon és MacOS-en anetstat -r, Windowson aroute printparancs mutatja meg a beállított routing szabályokat.
Buktató!
Ahhoz, hogy a hálózat működjön, a routingnak mindkét irányban helyesen kell működnie! Ha csak az egyik irányba működik, a válasz-csomagok nem találnak vissza az eredeti eszközhöz.
A következő részben
A sorozat következő részében az ICMP, TCP és UDP protokollokat nézzük meg.
Források